Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedves Diákok! Kedves Kollégák!

 

A „Lotz János helyesírási és szövegértési verseny” alkalmából jöttünk össze abban bízva, hogy ennek keretében egymásra találunk. Amikor most megpróbálom – versenyen kívül – tisztázni a magam számára is, hogy  mire való a helyesírás, miért érdemes a szövegértéssel bajlódnunk, akkor titkon azt is remélem, hogy titeket is segítelek abban, hogy tantárgyi követelménynél többet értékeljetek e diszciplínákban, hogy rajtuk keresztül és általuk távolabbra lássatok az iskolakerítésnél.

Maga az írás, amelynek föltalálása az emberiség hosszú története utolsó fejezetéhez, a nagy folyómenti civilizációk kezdetéhez (az ókori Mezopotámiához, Egyiptomhoz, Indiához és Kínához) köthető, és nem több, mint  6000 éves,  mintapéldája lehet az emberi leleményességnek. Gondoljatok csak bele, micsoda éleslátás – és „éles hallás” – kellett ahhoz, hogy a „kézzel megfoghatatlan” hangok sorozatát, kézzel fogható és szemmel látható jelek (hieroglifák, szótagjelek, betűk) sorozatává tegyék. Ezeknek a jeleknek sok fajtája van. Mi, magyarok a hangírás egyik viszonylag későn kifejlődött változatát használjuk: a görög-latin hagyomány körébe tartozó latin betűrendszert (hangírást). Ezt adaptálták nyelvünkre azok a – föltehetőleg – itáliai egyházi iskolákban nevelkedett olasz vagy délszláv (szlovén, horvát) anyanyelvű írástudók, akik a királyság alapítása körül Géza fejedelem, majd fia, István hívására hazánkba jöttek és részt vettek a modern állam megszervezésében azzal, hogy írásban rögzítették a királyság adomány-és birtokleveleit, és törvényeit.

Beleszédül az ember a gondolatba, hogy micsoda hatalmas feladat előtt állhattak még ők is, amikor a latin nyelvre már több mint ezer év óta használt jelrendszert kellett alkalmazniuk egy Európában akkor friss jövevény nyelvre, addig e tájakon sohasem hallott magyarra, pedig az írást, legalábbis a betűkészletet magát, már ők is készen kapták. Az ilyen alkalmazásokban, latin szóval adaptációkban egyszerre vannak benne az eredeti nyelv és az írásba foglalandó új nyelv sajátosságai, amelyek összeillesztése találékonyságot és nagyfokú rugalmasságot követel meg az írástudótól. Nemcsak a magyar nyelvnek, de e névtelen skribák (írnokok) nagyszerűségének is emlékműve a csaknem 1000 esztendős Tihanyi Alapítólevél, benne számos ma is jól érthető magyar nyelvű töredék, köztük a birtokhatárt kijelölő  szószerkezet „feheru uaru rea meneh hodu utu rea”.

Az írás feltalálása és alkalmazása újabb és újabb nyelvekre, mint mondottam az imént, az emberi nem leleményességét, találékonyságát, teremtő erejét dicséri. Mitőlünk, akik az írást már úgy kaptuk az előző nemzedékek sorától, közvetlenül szüleink és tanítóink kezéből, az élet ebben a vonatkozásban nem leleményességet vár el, hanem az írás hagyományának – lehetőség szerinti – teljes elsajátítását. Leleményesség és szabálykövető magatartás – látszólag – egymással ellenkező tendenciák, de ha belegondolunk, akkor észrevehetjük, hogy találékonynak, leleményesnek, kreatívnak lenni nem jelent mást, mint addig rejtve levő szabályok vagy törvények felismerését – és természetesen a hozzájuk való alkalmazkodást. Más oldalról megközelítve ugyanezt: az ismert szabályok vagy törvények követése azt is jelenti, hogy végigjárunk egy – mára elfeledett és tudat alá szorult – korábbi felfedező utat. A helyesírás elsajátítása egyúttal tehát edzés, tréning, fölkészülés egy eljövendő felfedezésre, megmérettetésre, amit most versenynek is hívhatunk. Ugyanakkor hangsúlyozandónak tartom, hogy a helyesírás nem más, mint hagyomány, amely afféle zárványként őrzi egykori fölfedezések nyomát.

A nyelv törvényeit nem mi csináljuk, mi csak fölfedezzük őket. Igy van ez még a helyesírással is, annak ellenére, hogy pl. a Magyar Tudományos Akadémia számos tudóst alkalmaz, bizottságot állít föl és tart fenn abból a célból, hogy „meghozza”, időről időre „revideálja” a magyar helyesírás törvényeit. Ez azonban csak látszat, e törvényeket is – végső soron – a nyelv diktálja, a szakemberek „csak” észreveszik és alkalmazzák őket – jól vagy rosszul, tehetségüktől és attól függően, milyen alázattal és kitartással tudnak figyelni a nyelv – többnyire rejtett – természetére . A magyar helyesírás ezeréves hagyománya két – egymással sokszor ellentétes irányban ható – alapelven áll: a fonetika, azaz a hangzás szerintiség és az etimológia, azaz a szóelemzés elvén. Úgy írjuk ma, hogy gólya ly-nal (amikor én tanultam felsőtagozatosként a helyesírást, nekünk csak úgy volt szabad mondanunk, hogy „ejjel”, az ly megnevezés tilos volt), de úgy ejtjük, hogy gója „jé”-vel, ami rímel a németből átvett bója szóra, amit „jé”-vel írunk. Valaha a gólya szó ly-ja  egy a j-től különböző hangot jelölt, ún. lágy [l’]-et, ami a központi nyelvjárásokban, a tiszántúliban és a duna-tisza köziben – ezekből lett a mai irodalmi-köznyelvi norma – később egybeesett a [j]-vel. A köznyelvet beszélők számára tehát ma már fölöslegesnek tűnik, hogy ugyanazt a hangot kétféleképpen jelöli a magyar helyesírás, mert az ly és a j írásbéli megkülönböztetése ellentétes a fonetika, a kiejtés szerintiség elvével. Ebben az esetben és végső soron – noha ma már a szakmabéli nyelvészeken kívül ezt senki nem érzékeli – az etimológia, a szóelemzés elve mutatkozik meg a helyesírásban, azaz mondhatjuk, hogy itt a hagyomány győzedelmeskedett. Éppen a hagyomány az, amit a helyesírásban tiszteletben kell tartanunk, és nem érdemes ellene kapálóznunk. A helyesírás egymásnak feszülő két alapelve jele annak is, hogy az írás és mögötte a nyelv gazdag, hatalmas, sőt olykor kusza is – mint az élet. Ebben a kuszaságban próbál rendet teremteni az MTA Helyesírási Bizottsága, amikor pl. időről-időre újra szabályozza a szavak egybe-, ill. különírását, s ezzel néha, ahelyett, hogy  csökkentené, növeli a káoszt. Mit tegyünk – mondanák, ha kérdeznék tőlük – ha ilyen az élet is? Hogy a nyelv használatát megkönnyítsük, el kell fogadnunk a nyelvet – meg a hozzátartozó helyesírási bizottságot – olyannak, amilyen. Ugyanúgy, ahogy a mindennapi életben elfogadjuk a velünk véletlen összefutó embertársunkat is olyannak, amilyen. A helyesírást ellentmondásaival együtt kell megtanulnunk elfogadni, olyankor is, amikor szabályai nem „logikusak” a mi gyakorlatias fölfogásunk szerint, ld. pl. az ly vs. j használatát. Vigasztalásul mondom, vannak olyan nyelvek, mint amilyen pl. a francia vagy az angol, amelyekben – némi túlzással úgy mondhatnánk – minden szónak „külön helyesírása” van, azaz az eredeti elveket mára szinte a fölismerhetetlenségig elhomályosította a hagyomány. És persze vannak olyan nyelvek is, ahol a fonetikus helyesírás alapelvét a mienkénél következetesebben valósították meg, ilyen pl. a finn.

A helyesírás olyan, mint a viselkedésben az udvariasság. Lehet udvariasság nélkül is élni, amit ha jól körülnézünk, láthatunk is minden nap – csak nehezebb. Bosszantó látni, hogy „ajtóstul ront valaki a házunkba”,  ami nemcsak nekünk kellemetlen, akinek „berúgják az ajtaját”, hanem előbb-utóbb annak is az lesz, aki „ránktöri az ajtót” – ha másért nem, a felesleges erőpazarlásért. A helyesírás: udvariasság, amivel tekintetbe vesszük partnerünket, amivel megtiszteljük személyét, s amivel kíméljük, nagyobb feladatokra tartalékoljuk energiáinkat.

A helyesírás másik dimenziója kívül esik a szó keretein, s ez a központozás. Szerepe mindenek előtt a mondanivaló, az üzenet tagolása, ami végső soron az „írásbeli” (beszédbeli) partner, az olvasó (hallgató) megértését célozza. Itt a partner szempontjainak figyelembe vétele, ha lehet, még az előbb említett helyesírási dimenziónál is fontosabb. Éppen azért, mert ez több mint udvariasság, ugyanis az írónak (beszélőnek) életbevágó érdeke, hogy megértesse magát az olvasóval (hallgatóval). Ennek köszönhetően a központozásban nagyobb is a használó szabadsága, mint a szavak helyesírásában: gondolatjel vagy zárójel, pont vagy vessző, vessző vagy kettőspont és még folytathatnám a választási lehetőségeket, mind olyan alternatívák, amelyek közül szabadon választhat az író (beszélő), attól függően, mit tart kívánatosnak mondanivalójának megértetése szempontjából.

A központozásnak, ill. hangzó változatának, a hanglejtésnek, hangsúlyozásnak nagy szerepe van a szövegértésben. Kimondhatjuk tehát, hogy a szövegértés, amint a helyesírás is,  partnerségen alapuló társas tevékenység,  amely a nyelv szociális természetén alapul.  

Noha ritkán jut eszünkbe, de a verseny is, még egy helyesírási és szövegértési verseny is: társas tevékenység, hiszen nem egyedül veszünk részt benne. Ráadásul a helyesírás és szövegértés nem csupán egyetlen tantárgy, a magyar nyelvtan tanulmányi követelménye, mert ebben a minőségében kiterjed minden iskolai tantárgyra, sőt használatában túllép az iskola falain, ugyanúgy, ahogy az udvariasság is: általában az életet és az életben oly szükséges megértést teszi számunkra könnyebbé. Ami magát a nyelvet illeti: a helyesírásról, sőt még a szövegértésről is elmondható, hogy a nyelv szerkezetének és működési mechanizmusának csak a felszínét érinti, amikor – némi egyszerűsítéssel – úgy fogalmazzuk meg feladatát, hogy arra való, hogy a hangzó nyelv írásos lenyomatát szabályozza – ez a helyesírás, míg a központozás a jelentéssel bíró üzenet idő- és térbeli megformálását, s ezzel a szövegértést segíti elő. A nyelv mélyebb analízise szakmai feladat, a nyelvészé, mint amilyen e verseny névadója Lotz János is volt, aki helyesen írni és szöveget megérteni már azelőtt megtanult ebben a gimnáziumban, sőt ennek előtte a somogyvámosi elemi iskolában, mielőtt nyelvész lett volna belőle.         

        (Megnyitó beszéd / zárószó a bonyhádi „Petőfi Sándor” Evangélikus Gimnázium” „Lotz János” helyesírási és szövegértési versenyén, 2008. június 9-én.)   Simoncsics Péter