Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Charles Peter Lotz levele az országos Lotz János szövegértési és helyesírási verseny döntőseihez 2013. 03. 23-án

 Köszöntő a 2013 márciusában Lotz János születésének 100. évfordulóján megrendezett országos verseny alkalmából

 

 

Száz év.

Egy évszázad.

 

Ilyen mérhetetlen távlatban gondolkodni valószínűleg lehetetlen anélkül, hogy ne magára a történelemre gondolnánk, az emberélet korlátait ne fedeznénk fel benne.

Vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy a történelem nem egyéb, mint nagyszerű tettek, örök érvényű szavak, amelyeket az idő vásznára festett a tisztelet.

Akad-e, aki nem érzi eltörpülni saját tetteit azokra tekintve, akik előttünk jártak? Nem tűnik-e kicsinységnek saját létünk a történelem nagysága előtt?

 

Az én válaszom: nem.

 

Az igaz, hogy felfoghatatlan az örökség, amelyet az elmúlt 100 évbe a történelem belevésett. Bármely más azonos időszakkal összevetve elképesztő változásokat hozott ez a század: elég csak Magyarország vagy Európa térképére néznünk, hogy lássuk.

A tudomány és technika fejlődése olyan, mintha egy újszülöttet a dédapáinkkal hasonlítanánk össze. Ezen évek változásainak mértéke meghaladja a képzeletet.

Amit tudunk – vagyis amiről azt hisszük, hogy tudjuk – a történelem vonatkozásában, annyi, mintha a tartalomjegyzéket átfutva azt hinnénk, hogy az egész könyvet elolvastuk.

Az igazság azonban az, hogy a történelmet nem az évszázadok vagy az évtizedek, még csak nem is az évek vagy hónapok írják.

A történelmet pillanatok alkotják.

 

Ez itt most a Ti pillanatotok.

Egyenként mind magatokban hordozzátok mindazt, amit egy évszázad múlva talán történelemnek neveznek. Napról napra, ahogyan halad előre az életetek, írjátok a következő sorokat, fejezeteket, a következő köteteket.

 

Lotz János fia vagyok. A véletlen úgy hozta, hogy magam is mérföldkőhöz érkeztem a magam fél évszázadával. Megtapasztaltam már egyet s mást a történelemből, és csak remélni tudom, hogy legalább egy kis részét meg fogom ismerni annak is, amit nektek kell megalkotnotok.

 

Ma nem édesapámról, édesanyámról, bátyámról szeretnék beszélni, legalább is nem többet, mint hogy mély hálával tartozom nekik minden sikerért, amit elérhettem. Hasonlóképpen nem a gyermekeimről beszélek, vagy az ő jövőbeli sikereikről.

 

 

Ma rólatok, hozzátok szólok, arra kérve benneteket, tisztelegjetek azok előtt, akik megteremtették számotokra, ezt a pillanatot, amelyben most itt állhattok. Gondoljatok arra a sok erőfeszítésre, időt nem sajnáló áldozatra, amelyek elvezettek ezekhez az emelkedett pillanatokhoz!

 

Bárcsak ott lehetnék köztetek! – nagy megtiszteltetésnek tekinteném, ha megtehetném. Habár a távolból is küldöm gratulációmat, kérlek, fogadjátok mindannyian szertettel a saját nagy pillanatotokban, amelyről mi, szüleitek, tanáraitok tudtuk, hogy egyszer elérkezik.

Mint a várakozó közönség a felgördülő függöny előtt, vagy az izgatott kisgyerek az ajándék kibontása pillanatában, úgy vártunk a ti nagy pillanatotokra.

 

Azt mondják, hogy gyermekeink jövőjéből kölcsönözzük a jelen pillanatait. Ma visszaadjuk, amit kölcsönkértünk, jogos tulajdonosainak.

 

Itt van, elérkezett a ti pillanatotok, fogadjátok szeretettel!

 

                                   A Lotz család és a magam nevében is köszönettel

                                                  tartozom érte:

 

                                       Charles Peter Lotz

                                        Camino, California

                                         2013. március 17.

 

Fordította: Futár Rajmundné, a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium angol munkaközösségének vezetője